Kilátástalanság ("The Road")

Hiába töröm a fejem, nemigen jut eszembe "Az út" ("The Road") c. filmnél lehangolóbb, elkeserítőbb hangulatú film. Bár az alapjául szolgáló Cormac McCarthy regényt nem olvastam, a film mégis elemi erővel nyomaszt. Már az első percekben feláll a szőr az ember hátán: valamiféle világméretű (nukleáris?) katasztrófát követően minden és nagyjából mindenki elpusztult a Földön. Minden szürke, nincsenek állatok, növények, egyre hidegebb és sötétebb van.
Egy apa és kisfia vánszorog úttalan utakon, és az éhezésen és reménytelenségen kívül olyan borzalmak érik őket, mint kannibalizmusra szakosodott emberhordák... Az apa, akit szeretett felesége emlékképe is gyötör, mindenkiről (többnyire jogosan) a legrosszabbat feltételezi. A fiú, aki már ebbe a borzalmas világba született, mégis reménytelien közelít a békésebb dolgokhoz. Szívbemarkoló, amikor egy két perce megismert öregember kezét megfogja, amikor rácsodálkozik a szürke világban halványan feltűnő szivárvány színeire egy vízesésnél.
Már a film elején feltettem a kérdést magamnak: Mi a fenének nézem én ezt? Egyrészt picit reménykedtem, hogy hátha pozitív kicsengése lesz a dolgoknak - de ettől a filmtől senki  ne várjon "Legenda vagyok" ("I am legend") típusú fél-hepiendet. Ennek a történetnek az az erőssége, hogy nincsenek zombiek, nincsenek hősök, csak az ember a túlélő, a maga borzasztó és szép tulajdonságaival együtt. Itt nincs remény. Másrészt szerintem az embernek néha mazochista módon meg kell merítkeznie ilyen gyötrő érzésekben is, hogy aztán utána kicsit jobban értékelje azt, ami/aki körülveszi a valóságban.