Kilátástalanság ("The Road")

Hiába töröm a fejem, nemigen jut eszembe "Az út" ("The Road") c. filmnél lehangolóbb, elkeserítőbb hangulatú film. Bár az alapjául szolgáló Cormac McCarthy regényt nem olvastam, a film mégis elemi erővel nyomaszt. Már az első percekben feláll a szőr az ember hátán: valamiféle világméretű (nukleáris?) katasztrófát követően minden és nagyjából mindenki elpusztult a Földön. Minden szürke, nincsenek állatok, növények, egyre hidegebb és sötétebb van.
Egy apa és kisfia vánszorog úttalan utakon, és az éhezésen és reménytelenségen kívül olyan borzalmak érik őket, mint kannibalizmusra szakosodott emberhordák... Az apa, akit szeretett felesége emlékképe is gyötör, mindenkiről (többnyire jogosan) a legrosszabbat feltételezi. A fiú, aki már ebbe a borzalmas világba született, mégis reménytelien közelít a békésebb dolgokhoz. Szívbemarkoló, amikor egy két perce megismert öregember kezét megfogja, amikor rácsodálkozik a szürke világban halványan feltűnő szivárvány színeire egy vízesésnél.
Már a film elején feltettem a kérdést magamnak: Mi a fenének nézem én ezt? Egyrészt picit reménykedtem, hogy hátha pozitív kicsengése lesz a dolgoknak - de ettől a filmtől senki  ne várjon "Legenda vagyok" ("I am legend") típusú fél-hepiendet. Ennek a történetnek az az erőssége, hogy nincsenek zombiek, nincsenek hősök, csak az ember a túlélő, a maga borzasztó és szép tulajdonságaival együtt. Itt nincs remény. Másrészt szerintem az embernek néha mazochista módon meg kell merítkeznie ilyen gyötrő érzésekben is, hogy aztán utána kicsit jobban értékelje azt, ami/aki körülveszi a valóságban.

A legmenőbb űrlény-harcosok ("Attack the block")

A brit készítésű "Attack the block" ("Idegen arcok") második megnézésre is majdnem olyan jó volt, mint elsőre - bár természetesen elsőre azért sokkal nagyobbak voltak a meglepetések és poénok. Ezekből ugyanis nincs hiány a filmben, annyira pörgős, annyira eredeti, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha egy szóban kellene jellemezni, azt mondanám: ZSENIÁLIS! :)

London déli részén, a helyi "nyolckerben" járunk, és elsőre komolyan kételkedtem benne, hogy a kamaszfiúkból álló banda tagjait meg tudom kedvelni, egyáltalán izgulni tudok majd értük, miután a nyitójelenetben kirabolnak egy lányt az utcán. Ez nekem is az egyik fő félelmem, 100% azonosulás a lánnyal, mégis ahogy telt-múlt az idő, megértettem, hogy ezek a srácok nem rossz arcok, csak a lakóhelyük és anyagi-szociális helyzetük áldozatai. De éppen az a jó a filmben, hogy ezt nem hollywood-i körítéssel, könnyes ömlengéssel és hegedűszóval tudatják velünk, csak pillanatnyi képekkel: van anyukájuk, nagymamájuk, kutyájuk, illetve a bandavezér Moses-nek épphogy senkije sincs. Lévén épphogy 15 éves a srác, a végén legszívesebben megölelgettem volna, olyan szomorú bociszemekkel készült a végső összecsapásra.
Ami az űrlényeket illeti: gorillaszerű, szem nélküli, de foszforeszkáló többsoros cápafogsorral rendelkező dögök, garantálják a borzongást, üldözést és nem kevés hátborzongató véres jelenetet.
A legjobb talán mégis a brit-angol kiejtéses szleng-nyelvezet (minimum angol felirat ajánlott), az abszurd humor,  és ne feledkezzünk meg a két 9 (!) éves gengszter utánpótlás palánta kissrácról sem, akik ugyanolyan vehemenciával irtják az űrgorillákat, mint a kamaszok, sőt!
Egy szó mint száz, ez a film 10/10, kötelező elem, úgy alázza Hollywood-ot, hogy az még csak pislogni sem tud közben - Respect! :)

"The blind side" - Ezmiez?

Most néztem meg a "The blind side" (szokás szerint borzalmas magyar cím: "A szív bajnokai"...) c. filmet, és kicsit megzavarodtam, hogy ezt minek is szánták. Ne értsetek félre, tetszett, Sandra Bullock pedig a fő kedvenceim közé tartozik - de ez a film túl sok minden akar lenni egyszerre.
Van ugye egy szép nagyra nőtt fekete srác, Michael, akit már az is csoda, hogy ösztöndíjjal felvesznek egy pénzes, elit, milliomos fehérek által fenntartott és gyermekeik által látogatott középiskolába. Egy tanárnő hiszi csak, hogy van esze, de rá nem sokan hallgatnak. Bezzeg a Sandra Bullock által alakított szőkített milliomos anyukára! Ő már elég rámenős, mondhatni erőszakos hozzá, hogy támogatásával valódi változást hozzon a srác életébe. És, néhány kisebb kitérő után, meg sem állunk a happy end-ig.

Szóval nézzük csak meg a filmet:
- Családi mozi: hiszen nem kicsit csöpögős amerikai tökéletes család, szeretet, világbéke, mi kell még? A család egyetlen tagját sem zavarja a fekete óriássrác beköltöztetése, autó vásárlása - ez nem túlzás azért? Az esetlegesen felmerülő negatív jellegű kérdéseket is (pl. nem gond, hogy a tinilánnyal egy házban lakik?) a "gonosz" barátnők teszik fel, nem a családtagok.
- Vígjáték: főként a film egyetlen eléggé irritáló szereplője, a család legkisebb tagja, S.J. hozza a poénokat, de szőkített anyuka túlzó megnyilvánulásai (pl. rögbiedzővel, okmányok intézésekor) is elég viccesek.
- Dráma: Michael múltja, de valójában már egyetlen végtelenül szomorú és reménytelen tekintete is elég, hogy könnyet csaljon a szemünkbe...
- Sportfilm: igen-igen, itt kezd sok lenni a műfajokból! A film egy bizonyos pontján mintha teljesen elfeledkeznének, hogy egy szerencsétlen srác drámája, az életének jobbá válása lenne a fő vonal - vagy nem?! És hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy meccseket nézünk - magyar nézőként persze a rögbi szabályait már nem is próbálom megérteni, ennyi erővel baseball is lehetne :) - legalább 10 perces, gondolom viccesnek szánt versengés kezdődik a különböző egyetemi rögbicsapatok felvonultatásával, akik mind a srácot akarják megszerezni játékosnak.
Aztán a végére jutott még egy drámai fordulat (visszatérés a gettóba) - ja, de mégsem, szerencsésen megúszta! Aminek persze örülök, nálam jobban senki nem szereti a happy end-eket, illetve semmit nem utálok jobban a végén elromló történeteknél (pl. Angyalok városa, de ez most nem ide tartozik :) ). De azt azért szeretem, ha egy film az elejétől fogva sejteti, hogy mit is akar. Itt meg fogalmam sem volt, annyira csapongó volt a hangulata. Persze azt is csak a végére tudtam meg, hogy ez egy valós, megtörtént sztori (igazi Amerikai Álom, csupa nagy betűkkel) - gondolom már csak ezért sem lehetett negatív oldalakat mutatni a családból, legalábbis nem tudok más elképzelni: ilyen tökéletes, tökéletesen JÓ család egyszerűen nincs! :)
Erről a filmről egyébként már az elején a "Precious" jutott eszembe - na az az igazi szerencsétlen fekete fiatal drámája! Ott aztán tényleg a levegő is fennakad a nézőnél, olyan szintű durva dolgok történnek. És ott valahogy a segítség is hihető formában történik. Mert az élet / világ bizony elcseszett dolog, akkor is, ha a legtöbb amerikai nehezen akarja ezt belátni.
Ami pedig Sandra Bullock-ot illeti, mondom, imádom, az Oscart se sajnálom tőle (ebből a díjból úgyis rég kiábrándultam már..), de ez inkább "életmű-díj" volt neki. Aki szerint csak habkönnyű csajszikat tud játszani, nézze meg a "Crash" ("Ütközések") c. filmben.

Én és a filmek

Kiskoromban a szüleim elkereszteltek "Tv-rabnak", mivel el sem lehetett üldözni a Tv elől. Próbálkoztak persze: bezárták a nappalit kulcsra - találtam hozzá pótkulcsot. Eldugták a távirányítót - rájöttem, hogy működik anélkül is. Egyszóval inkább maradtam fenn késő estig házit írni és tanulni, de a napi rajzfilm, aztán sorozat, aztán film adagomról nem voltam hajlandó lemondani.
Aztán jött a mozi. A kisvárosban, ahol felnőttem, akkoriban még működött egy saját, eredetileg is erre a célra épült mozi. Emlékszem, az előtér (ahol a pénztár is volt, kis kabinnal, és volt popcorn, üdítő, édesség), szóval az előtér tele volt ragasztva, tapétázva a régebbi filmek plakátaival. Imádtam nézegetni őket, amíg vártunk, hogy beengedjenek a nézőtérre. Olyan nagyszerű filmeket láttam ott, mint a "Jég veled" (Cool runnings, 1993), vagy az "Apám a hős" (My father the hero, 1994) Gerard Depardieu-vel, és a tini Katherine Heigl-lel. Egyszer külön, kézzel írt (mivel mással akkoriban?!?) levélben könyörögtem Anyukámnak, hogy engedjen el valamelyik filmre, valahol még meg is van a cetli! :) A Jodie Foster-es "Kapcsolat" (The Contact, 1997) nézésére emlékszem még ebben a moziban: a hátam mögött ülő srácok ki voltak akadva, mert valami Alien-szerű akció-horrorra készültek, nem önismereti lélekbúvárkodásra. :) Aztán ez a mozi sajnos bezárt... Én pedig járhattam Pestre moziba, de a varázs nem tört meg, sőt!
Imádom a filmeket, mert arra a másfél-két órára elfelejthetem a saját kis ügyes-bajos életemet. Megismerhetem a múltat, alternatív jelent, jövőt. Más országokat, sőt bolygókat. Olyan dolgokat élhetek át, amit a valóságban egyáltalán nem szeretnék (katasztrófák, ufó-támadás, pszichopata sorozatgyilkosok), vagy éppen ellenkezőleg, amire vágyom (tökéletes párkapcsolat, luxus életmód, kreatív, jól fizető állás, utazások). Néha egy nyomasztó mexikói film is csodásan felszabadító tud lenni: hála az égnek, hogy nem ilyen nyomorult az életem, hogy ezt nem kellett átélnem! A hollywoodi romantika pedig sokszor vigasztal: van remény, még bármi megtörténhet!
Moziba járni élmény: imádom a puha szőnyeget a talpam alatt, a kényelmes fotel-szerű székeket. A popcorn illatát, a filmajánlókat, a stáblistát a film végén. (Amit nem szeretek: tömegben mozizni, telefoncsörgést és dumálást a film alatt, és a nachos szagát, brrrr! Ja, és hogy min. fél óra késéssel kezdik a filmeket. És a béna Tv-reklámokat...) Szóval van bőven negatív hatás is, de akkor is imádom. :)
Nálam a feliratos filmek a nyerők, szinkronellenes vagyok (kivéve! :) a kiskoromban szinkronnal megszeretett filmeket, pl. Reszkessetek betörők, Ace Ventura, Büszkeség és Balítélet BBC-sorozat). Egyrészt még a "Tigris és sárkányt" is inkább eredeti nyelven nézem, holott nem tudok kínaiul - de azok a hangok, az a szöveg szerves része az eredeti filmnek. Ha viszont angolul, németül, spanyolul mozizok, élvezem, hogy többé-kevésbé értem is a szöveget. Egy tény: Tv-nézéssel szereztem a tökéletes német szövegértésemet! Milyen jó lenne, ha normális angol csatornák is lennének az itthoni hálózatban.. Vagy spanyolok..
Szóóóóóval, filmek és kapcsolódó vélemény, érzések, sztorik: COMING SOON! :)