Arany alkony Indiában - Marigold Hotel

India elég hálás helyszín filmezési szempontból: gyönyörű épületek, fények, színek, naplementék - és (gondolom) olcsó forgatási helyszín, munkaerő. Ha ehhez hozzáadjuk a brit színészek legjobbjait, az már tényleg garancia a sikerre. 
Lássuk csak: Judi Dench (önmagában is fogalom), Bill Nighy (kedvenc Love Actually / Igazából Szerelem kivénhedt rocksztárom, aki végre elviselhetővé, sőt, imádnivalóvá tette számomra a "Love is all around" c. egyébként borzalmas zeneszámot :))) ), Tom Wilkinson (a Full Monty / Alul Semmi egyik legszerethetőbb, legelesettebb figurája), Maggie Smith (a Keeping Mum / Az Eltakarítónő maga) - és a többiek is több évtizedes színészi pályát maguk mögött tudó "ismerős arcok".
A történet nem túl bonyolult: néhány brit nyugdíjas elhatározza, hogy egy indiai "álomhotelben" fogja eltölteni, ami még hátra van az életéből. Szép lassan mindegyikük többé-kevésbé szánalmas élettörténetét megismerjük, és természetesen kell egy "fiatal szál" is a sztoriba, ami nem más, mint a lepukkant hotel fő-főigazgatója (a Slumdog Millionaire / Gettómilliomos főszereplő Dev Patel), illetve az ő küzdelme az igaz szerelemért.
Utólag visszagondolva akár sablonosnak is mondhatók a fordulatok és a végkifejlet, mégis, rég szórakoztam ilyen jól egy film nézése közben. Humoros, szerethető, szép történet, pont azt az érzést adja, amiért én imádok moziba járni: szép az élet, sosem szabad feladni!
És az indiai zenék sem utolsók. :)

"Titanic" - 100 éve megunhatatlan

A Titanic "születésének és halálának" 100 évfordulójára újabb film született, ezúttal brit tv-filmről van szó. Alapvetően azért kezdtem el nézni, mert nem találtam jobbat a tévében, és azért kíváncsi voltam, milyen színvonalú lett - de kellemes meglepetésben volt részem. Képileg, kellékileg, kosztümileg abszolút igényes a film, és ami legalább ugyanennyire fontos, a forgatókönyvet is egész jól megírták.

Tény, hogy nem kapunk annyi grandiózus képet, mint a James Cameron-féle 1997-es moziban, de halvány sejtésem szerint nem is ugyanolyan költségvetés állt a brit itv rendelkezésére. Valószínűleg ebből fakad az is, hogy a produkciót Magyarországon (stúdióban) vették fel, így a stáblistán a színészeken kívül a nevek nagyjából 90%-a magyar. (Azért én ennek kifejezetten örülök, tényleg szépen alakul ez a hazai filmgyártás, csak így tovább!)
Nagy-Britanniában 4 részre tagolva adta a tévé, de készült 2x90 perces verzió is - az m1-en ezt lehetett látni gyors egymásutánban. Az első rész sem volt rossz, kiderült, hogy itt sokkal inkább a sokféle emberi történetre, társadalmi korrajzra koncentrálnak, mint a technikai, vagy egyéb Titanic-részletre. De az igazi meglepetés a második rész, ahol kiderül, nem sima idővonalú történettel állunk szemben, tettek egy kis csavart az alkotók a dologba.
Az első rész végén már nagyban süllyed a hajó, és én már előre fel voltam dúlva, hogy "te jó ég, most még egyszer ennyi ideig csak szenvedés és haldoklás jön?!?" - erre fel nem! A második rész ugyanúgy a hajó indulása előtt kezdődik, mint az első. Nem is értettem, mit akarnak ezzel. Elsőre úgy láttam, kimaradt jelenetekkel bővített ismétlést mutatnak --- amíg észre nem vettem: az "ismétléses" jelenetek nem teljesen ismétlések: X szereplő helyett most Y a fontos, így másik kameraállásból készült az a jelenet. Ugyanaz, mégis kicsit más. Nekem ez nagyon bejött, és az, hogy innentől kezdve agytornára invitálták a nézőt: nem csak bambán befogadni, hanem kombinálni, gondolkodni kellett, hogy összerakja az ember a teljes történetet - és ez ma már sajnos egyáltalán nem általános a filmek világában.
Szóval nincs szégyellni valója ennek a verziónak - és ezt most olyan valakitől olvassátok, aki a '97-es verziót legalább annyiszor látta moziban, ahány Oscart aztán elnyert (kis tipp: több mint tízszer)! :)

Kis (magyar) vérengzés ("Severance" / "Csapatleépítés")

Nem szeretem a horrorfilmeket. Anno ugyan engem is elkapott a tinihorror-láz, így a Sikoly (Scream), Tudom mit tettél tavaly nyáron (I know what you did last summer), Végső állomás (Final Destination) szériák jó néhány részét képes voltam végignézni, de ha jól emlékszem a japán horror remake-ek (A kör / The ring, Átok / The grudge) végleg ráébresztettek, éppen elég dolog van az életben ami miatt nem tud az ember lánya elaludni este, nincs szüksége még tévéből kijövő, plafonon mászkáló, hajjal borított arcú kísértetekre is..

Ehhez képest most mégis megnéztem az újra "mókás" magyar címmel rendelkező Csapatleépítést, méghozzá azon fő okból, hogy kis hazánkban forgatták. És ráadásul nem más országként jelent meg a vásznon a Mátra sötét erdeje, hanem még el is hangzik, hogy ez Magyarország. Mivel helyi fegyveres erők állnak neki a békés csapatépítésre érkező briteket gyilkolászni, kérdés, hogy ez mennyire jó országimázs nekünk, de csak nem egy ilyen - legalább annyi vígjátéki mint horror elemmel rendelkező film alapján ítél meg valaki egy országot. A készítők is belezavarodtak picit a "balkáni" hangulatba, ugyanis a helyi szereplők közül a film elején a buszsofőr pl. még valóban magyarul beszél, néhány gyilkolászó gerilla is, aztán egyszer csak hopp: a többi gerilla fickó már oroszul (?) kiabál egymásnak támadás közben. Erre azért nem ártott volna odafigyelni..
Szerencsére a film egyébként sem veszi túl komolyan magát, kicsit horror-paródia is, és van néhány jól eltalált fordulat, amikor pont nem az történik, amit az x filmet látott néző elvár (pl. női szereplő hátán éjjel hatalmas pók mászik, de ő amikor ezt észreveszi, ahelyett, hogy sikítozni kezdene, mosolyogva, barátságosan kezére másztatja a "kis állatot", és kiteszi az ablakon.. Aholis hirtelen meglát egy maszkos leskelődő pasast - és mégis sikítozni kezd). Plusz ott van még az alap felállásból adódó irodai-kollegális poénok hada, a szőke kollegina, akire mindenki hajt, a kockafejű szerencsétlen, a drogozó menő arc, és természetesen a főnök, aki a legnagyobb idióta a társaságban.
Összességében tehát nem sikerült rosszul a film, ha valaki bírja a műfajt, mindenképpen ajánlott, ha viszont nem, ezért talán jobb, ha nem erőlteti meg magát, maximum a poénok miatt.

Végtelen történet? ("Game of Thrones" / "Trónok Harca")

Szeretnék a blog címében szereplő "más" kategóriára hivatkozni, és ezúttal egy könyv-folyamról írni. Bár a George R. R. Martin által írt (eddig) 5 kötetes fantasy történet első kötetét az HBO már el is készítette 10 részes sorozatként, mégis inkább a könyveket ajánlom.
Nem tagadom, a gigászi elképzelt világ, a több tucat főszereplő, a fordulatos történet olvasásához, követéséhez nem kis elszántság kell. Leginkább olyan érzése van az embernek, mintha A Gyűrűk Urát Ken Follett Katedrálisával mixelték volna, vagyis nem klasszikus fantasy-vel van dolgunk, sokkal inkább történelmi regényre emlékeztetnek a könyvek. Nem találkozunk lépten-nyomon varázslattal és különös lényekkel, néha maximum sejteni lehet, hogy valamiféle mágia történt, de ezt még maguk a szereplők sem hiszik általában.
A Trónok Harca magyar cím most sem a legpontosabb, a szó szerinti fordítás: Trónok Játszmája (Game of Thrones) közelebb állna a könyvek hangulatához. Ez a fő irányvonal, a tanulság, akárcsak az életben: a küzdelem a hatalomért állandó. És majdnem a legkevésbé számít a fizikai erő, a hadseregek mérete, a megnyert csaták száma – annál inkább a cselszövések, árulások, titkos szövetségek. Ahogy a valódi történelemben, itt is évszázadokra nyúlnak vissza az egyes uralkodó családok, földrajzi régiók közötti vetélkedések, és képtelenség igazságot szolgáltatni, mert ami az egyiknek jogos győzelem, a másiknak vérbosszút fakasztó sérelem.
Martin zseniális író: szövevényesen izgalmas történetet tud alkotni, és közben olyan mélységekben elmerülni a karakterek megismertetésében, hogy akit szívből gyűlöltünk több köteten át, néhány fejezet elteltével már szánjuk, sőt, már-már izgulunk a jövőjéért.

Előre jelzem, hogy füttyös jókedvünk nem lesz a kötetek olvasásától. Az általános hangulat igencsak nyomasztó, a kezdetben megkedvelt karakterek sorra hullanak, vagy olyan kegyetlen irányt vesz a sorsuk, hogy azt nem egyszerű feldolgozni még olvasóként sem. Mindemellett az író állandó bizonytalanságban tart minket: halottnak vélt karakterekről bebizonyosodhat, hogy élnek, másokról kiderül, hogy álnéven, álruhában ismertük meg őket. De ha mindehhez hozzá tudjuk szoktatni magunkat, sokkal jobban értékelhetjük a sokszor megjelenő szarkasztikus humort, a helyzetkomikumokat.
És ami a legszebb az egészben: még legalább két kötet megjelenésére vár a mára milliósra duzzadt olvasó-rajongótábor. Mivel ez még több évbe telhet, egy emberként szurkolunk Martin jó egészségéért, és hogy a sorozattal kapcsolatos forgatókönyv-írói munkája ne kösse le túlságosan.
Az sem jár rosszul, aki mégis a sorozat nézésére szavaz: az első évadban Sean Bean (a Gyűrűk Ura Boromirja) és Mark Addy (Alul Semmi, Lovagregény) mellett többek között a zseniális Peter Dinklage (Halálos Temetés, Kés/Alatt) kiemelkedő alakítását láthatja, utóbbi méltán kapott Emmy díjat ezen szerepéért. A második évad áprilisban indul az USÁ-ban.

Bonyodalmas barátnők ("Bridesmaids" / "Koszorúslányok")

Na erről a filmről mindenképpen írni akartam. Nem azért, amiért az USÁ-ban nagy számnak tartják: szerintük ez végre egy olyan film, ami felfedi a nők valós oldalát, amit eddig csak "pasis" filmben láthattunk: káromkodás, hányás-fosás hasmenés. Nem tudom, szerintem azért minden értelmes emberi lény sejtette, hogy a nők a testnedv-folyamatoknak pontosan ugyanannyi variációjára képesek, mint a férfiak. Azt a mondást pedig mindig is marhaságnak tartottam, hogy egy részeg nő sokkal gázabb, mint egy részeg pasi. Szóval nem biztos, hogy nemhez kötött, ki hogyan ítéli meg ezeket a dolgokat, én személy szerint nem azért járok moziba, hogy évtizedek múltán is az Amerikai Pite-beli Stifler különböző testnedv-evő-ivó-stb esetei villanjanak be váratlanul az életembe..
Viszont ez a film abban nagy, hogy nagyon szépen megmutatja a női barátság, mint olyan különböző cifraságait. Azt, amikor hiába imádod a legjobb barátnődet, hiába örülsz a boldogságának, ha közben a saját életed romokban hever, mégiscsak érezni fogod azt a bizonyos kis keserű ízt a szádban. Azt, hogy egy nőnek legalább annyiféle barátnője lehet, ahány "személyisége". Az egyikkel fantasztikusan jókat tudtok beszélgetni irodalomról, utazásról, filmekről. A másikkal bulizni és mászkálni a legjobb. A harmadikkal pedig úgy érzed, mintha mindig is ismert volna, fél szavakból értitek egymást. Így aztán elég logikus, hogy ha ezt a sokféle barátnőt összeengedjük, nem garantált, hogy egymással is jól ki fognak jönni. Normál esetben persze vállat rándítunk: miért is kéne jól kijöjjenek, nem is muszáj találkozniuk!
Van azonban az amerikai filmeseknek egy olyan kedvenc témája, ahol ez nemhogy elkerülhetetlen, de különösképpen felfokozza az érzelmeket: az ESKÜVŐ! Itt aztán, illetve a kapcsolódó lánybúcsún, egységesen kellene támogatni a menyasszonyt, közösen ajándékozni, stb - és saját tapasztalatból mondom, ezt nagyon nem egyszerű túlélni, pláne megszervezni. Ilyenkor kiemelt szerepbe kerül az ún. "legjobb barátnő",  és mint a filmből is kiderül, komoly konfliktusokhoz vezethet, ha erre a posztra többen is pályáznak, illetve nem adják meg a kellő tiszteletet a cím birtokosának.
Főhősünk, Annie halmozottan szenved a fenti problémáktól, és Kristen Wiig zseniálisan alakítja. A lánybúcsún való kiborulós jelenet nálam 10/10, ennél jogosabb (és viccesebb) hisztit nemigen láttam a vásznon! A barátnők alakítói között találjuk még Melissa McCarthy-t ("Gilmore Girls' / "Szívek Szállodája" Sookie-ja, "Mike & Molly" Molly-ja), aki nagyon is megérdemelten kapta meg az Emmy díjat, ő az egyik legviccesebb, legegyedibb jelenség a filmben. Rose Byrne-t ("Damages" / "A hatalom hálójában" Ellen Parsons-a) pedig zsigerből lehet utálni, tipikusan azt a nőt adja, akinek egyetlen barátnője sincs általában, nem is véletlenül. Ó, és ha valaki azt hinné, imádnivaló pasi nincs a filmben, jó hír: van! Mosolygó szemű, göndör hajú, 1,90m magas, ír kiejtéssel - mi kell még?!

A leghosszabb nap ("Valentine's Day")

Gondoltam egy nagyot, és összemixeltem az aktualitást a (korábban már említett) mazochizmusommal, és megnéztem a "Valentin Nap" ("Valentine's Day") c. csudicuki amerikai műalkotást. Persze jogos a kérdés, hogy minek néztem meg, ha úgyis (enyhén szólva) fenntartásaim voltak, de alapelvem, hogy (igyekszem) csak arról (főként rossz) véleményt mondani, amihez vettem a fáradságot, hogy megnézzem. Persze itt is vannak határok, de ebbe inkább nem mennék most bele.

Adott tehát a film, aminek alapötletét nagyjából nyíltan nyúlta le Hollywood a britek nagy sikert aratott "Igazából Szerelem" ("Love Actually") c. filmjéből. Persze, ott karácsony az alkalom, de nézzük csak a hasonlóságokat: sok szereplő, látszólag külön történetek, amikről később kiderül, mégis összefüggenek. És az univerzális üzenet: "Love is all around", vagyis a szerelem / szeretet mindenütt jelen van. Mégis, jobban jártak volna az amerikaiak, ha a "mintafilmhez" hasonlóan nem egyetlen napra sűrítik a teljes sztorit, hanem mondjuk a megelőző időszakra is - két órán keresztül egyetlen napot nézni ugyanis nagyon nem egyszerű. Főleg egy ilyen napot, ahol vágóképként és a háttérben is csak turbékolást láthatunk. Ezt szerintem csak amerikai gyomor képes befogadni háborgás nélkül.
Aztán az "Igazából Szerelem" esetében van még egy trükk / csodaszer, amit nemes egyszerűséggel nevezhetünk angol humornak. Nem minden szirup, viszont emberiek a karakterek, mindenki a maga esendőségével. Valódi parodisztikus jelenet már a kezdés is ("Christmas is all around" c. dal felvétele), aztán pl. Rowan Atkinson zseniális szösszenete az áruházi csomagolással, és még sorolhatnám. A "Valentin napnál" is van néhány meglepő fordulat, de nem éppen pozitívan éltem meg, hogy miután a bolygónk népcsoportjainak min. 90%-a feltűnt szereplőként (az indiaitól a mexikóin át a bolgárig!), a totális esélyegyenlőség jegyében a film legvégére egyszer csak még egy meleg pár is "lelepleződik".
Ami szintén katasztrófa, a "szerelmes kisfiú" lenyúlása. Itt nem csak hogy irtó irritáló gyermekszínészt sikerült választani, de a szövegei is borzasztóan erőltetettek, nincs kissrác, aki még a fociedzőjének is fellendén odaveti, mikor az kérdezi, mi baja: szerelmes vagyok! További "kedvenc" (irreális, de annál álom-amerikaibb) karaktereim: a hazájáért harcoló hős katonanő, aki anya is, illetve az ideális tinédzserek, akik inkább várnak, dehogy szexelnek! Harmatgyenge próbálkozás a Valentin napot gyűlölő nő felvonultatása: a végére ugyanis neki is akad pasija, és innentől ő is beáll az ünneplők táborába, mintha csak azért lehetne utálni ezt a napot, mert nincs párja valakinek. Szerintem bőven van, aki párral együtt is rosszul van tőle, vagy leginkább tudomást sem vesz róla. Azt hiszem ez egy nagyon jó ok, hogy örüljek, Magyarországon élek. :)

Emile kétszer ("The Darkest Hour", "Into The Wild")

Jó (?) sorom úgy hozta, hogy két nap alatt két Emile Hirsch filmet is megnéztem. Oké, én akartam. :) Kezdtem mindezt a mozikban csak 3D-ben vetített "A legsötétebb óra" ("The darkest hour") c. ufótámadásos (majdnem) világvége, könnyed amcsi akciófilmmel. Ezzel kapcsolatban a trailert látva elég nagy elvárásaim voltak, de sajnos azt kell mondjam, jobb lett volna, ha nincsenek. Akkor biztos jobban tetszett volna. Azért ami a trailerben tetszett (számomra új ufókép: láthatatlanok, villámszerűek, helyszín: Moszkva, gyanútlan orosz rendőr és gyanakvóbb kutya megsemmisülése porráválás formájában), az a filmben is, de sajnos a trailer elég sokat (szerintem túl sokat) mutatott, így egy-egy jelenetnél már be is ugrott, hogy akkor "hopp, most fog ez és az történni". Ami kifejezetten bosszantott: számos logikai gubanc... Ami a trailerben nem volt, és tetszett: az ufócskák láthatatlan gömbjét, ha lőtték, láthatóvá vált, hogy ott csücsül benne a kis gonosz Gollam-szerű lényecske. Ez azért mókás volt. Na és jó, nem volt rossz egyébként, csak tényleg, sajnos többet vártam.

Aztán jött a régebbi film: "Út a vadonba" ("Into the wild"). Erről csak nagyon halvány fogalmam volt: egy fiatal srác keresi a totális szabadságot és persze a saját lelki békéjét. Viszont így utólag úgy érzem, nem ártott volna, ha tudom, hogy ez egy valós történetet előadó film, és sok öröm nem lesz a végén. Azt viszont tudtam, hogy két és fél órás (!!!) filmre vállalkozok, és sajnos ezt nem egyszerű végigülni, amikor az idő nagy részében természeti képeket nézünk a főhőssel, illetve nagy szavakkal telien meditálunk. Főleg az utolsó fél óra agonizálás: a srácnak csak addig tetszik a vadon, amíg ő szabja meg, meddig marad. Mikor visszaindulna, de ott reked, máris pánikba esik... Akinek ez mond valamit: a rendező Sean Penn. És a nézése közben nemcsak nekem, hanem az imdb.com szerint másoknak is többek között  ezek a filmek jutottak eszembe: "A motoros naplója" ("Motorcycle diaries") - önmarcangoló ifjú okokat keres a világban - és a "Straight story - Az igaz történet" ("The Straight story") - utazás közben ismeretlenekből lesznek a legjobb ismerősök.
Emile Hirsch egyébként kiköpött fiatal DiCaprio, beszédstílusra, előadásmódra is. Remélem hasonlóan sokra viszi majd, csak a fejmérete ne nőjjön majd akkorára. :)

Kilátástalanság ("The Road")

Hiába töröm a fejem, nemigen jut eszembe "Az út" ("The Road") c. filmnél lehangolóbb, elkeserítőbb hangulatú film. Bár az alapjául szolgáló Cormac McCarthy regényt nem olvastam, a film mégis elemi erővel nyomaszt. Már az első percekben feláll a szőr az ember hátán: valamiféle világméretű (nukleáris?) katasztrófát követően minden és nagyjából mindenki elpusztult a Földön. Minden szürke, nincsenek állatok, növények, egyre hidegebb és sötétebb van.
Egy apa és kisfia vánszorog úttalan utakon, és az éhezésen és reménytelenségen kívül olyan borzalmak érik őket, mint kannibalizmusra szakosodott emberhordák... Az apa, akit szeretett felesége emlékképe is gyötör, mindenkiről (többnyire jogosan) a legrosszabbat feltételezi. A fiú, aki már ebbe a borzalmas világba született, mégis reménytelien közelít a békésebb dolgokhoz. Szívbemarkoló, amikor egy két perce megismert öregember kezét megfogja, amikor rácsodálkozik a szürke világban halványan feltűnő szivárvány színeire egy vízesésnél.
Már a film elején feltettem a kérdést magamnak: Mi a fenének nézem én ezt? Egyrészt picit reménykedtem, hogy hátha pozitív kicsengése lesz a dolgoknak - de ettől a filmtől senki  ne várjon "Legenda vagyok" ("I am legend") típusú fél-hepiendet. Ennek a történetnek az az erőssége, hogy nincsenek zombiek, nincsenek hősök, csak az ember a túlélő, a maga borzasztó és szép tulajdonságaival együtt. Itt nincs remény. Másrészt szerintem az embernek néha mazochista módon meg kell merítkeznie ilyen gyötrő érzésekben is, hogy aztán utána kicsit jobban értékelje azt, ami/aki körülveszi a valóságban.

A legmenőbb űrlény-harcosok ("Attack the block")

A brit készítésű "Attack the block" ("Idegen arcok") második megnézésre is majdnem olyan jó volt, mint elsőre - bár természetesen elsőre azért sokkal nagyobbak voltak a meglepetések és poénok. Ezekből ugyanis nincs hiány a filmben, annyira pörgős, annyira eredeti, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha egy szóban kellene jellemezni, azt mondanám: ZSENIÁLIS! :)

London déli részén, a helyi "nyolckerben" járunk, és elsőre komolyan kételkedtem benne, hogy a kamaszfiúkból álló banda tagjait meg tudom kedvelni, egyáltalán izgulni tudok majd értük, miután a nyitójelenetben kirabolnak egy lányt az utcán. Ez nekem is az egyik fő félelmem, 100% azonosulás a lánnyal, mégis ahogy telt-múlt az idő, megértettem, hogy ezek a srácok nem rossz arcok, csak a lakóhelyük és anyagi-szociális helyzetük áldozatai. De éppen az a jó a filmben, hogy ezt nem hollywood-i körítéssel, könnyes ömlengéssel és hegedűszóval tudatják velünk, csak pillanatnyi képekkel: van anyukájuk, nagymamájuk, kutyájuk, illetve a bandavezér Moses-nek épphogy senkije sincs. Lévén épphogy 15 éves a srác, a végén legszívesebben megölelgettem volna, olyan szomorú bociszemekkel készült a végső összecsapásra.
Ami az űrlényeket illeti: gorillaszerű, szem nélküli, de foszforeszkáló többsoros cápafogsorral rendelkező dögök, garantálják a borzongást, üldözést és nem kevés hátborzongató véres jelenetet.
A legjobb talán mégis a brit-angol kiejtéses szleng-nyelvezet (minimum angol felirat ajánlott), az abszurd humor,  és ne feledkezzünk meg a két 9 (!) éves gengszter utánpótlás palánta kissrácról sem, akik ugyanolyan vehemenciával irtják az űrgorillákat, mint a kamaszok, sőt!
Egy szó mint száz, ez a film 10/10, kötelező elem, úgy alázza Hollywood-ot, hogy az még csak pislogni sem tud közben - Respect! :)

"The blind side" - Ezmiez?

Most néztem meg a "The blind side" (szokás szerint borzalmas magyar cím: "A szív bajnokai"...) c. filmet, és kicsit megzavarodtam, hogy ezt minek is szánták. Ne értsetek félre, tetszett, Sandra Bullock pedig a fő kedvenceim közé tartozik - de ez a film túl sok minden akar lenni egyszerre.
Van ugye egy szép nagyra nőtt fekete srác, Michael, akit már az is csoda, hogy ösztöndíjjal felvesznek egy pénzes, elit, milliomos fehérek által fenntartott és gyermekeik által látogatott középiskolába. Egy tanárnő hiszi csak, hogy van esze, de rá nem sokan hallgatnak. Bezzeg a Sandra Bullock által alakított szőkített milliomos anyukára! Ő már elég rámenős, mondhatni erőszakos hozzá, hogy támogatásával valódi változást hozzon a srác életébe. És, néhány kisebb kitérő után, meg sem állunk a happy end-ig.

Szóval nézzük csak meg a filmet:
- Családi mozi: hiszen nem kicsit csöpögős amerikai tökéletes család, szeretet, világbéke, mi kell még? A család egyetlen tagját sem zavarja a fekete óriássrác beköltöztetése, autó vásárlása - ez nem túlzás azért? Az esetlegesen felmerülő negatív jellegű kérdéseket is (pl. nem gond, hogy a tinilánnyal egy házban lakik?) a "gonosz" barátnők teszik fel, nem a családtagok.
- Vígjáték: főként a film egyetlen eléggé irritáló szereplője, a család legkisebb tagja, S.J. hozza a poénokat, de szőkített anyuka túlzó megnyilvánulásai (pl. rögbiedzővel, okmányok intézésekor) is elég viccesek.
- Dráma: Michael múltja, de valójában már egyetlen végtelenül szomorú és reménytelen tekintete is elég, hogy könnyet csaljon a szemünkbe...
- Sportfilm: igen-igen, itt kezd sok lenni a műfajokból! A film egy bizonyos pontján mintha teljesen elfeledkeznének, hogy egy szerencsétlen srác drámája, az életének jobbá válása lenne a fő vonal - vagy nem?! És hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy meccseket nézünk - magyar nézőként persze a rögbi szabályait már nem is próbálom megérteni, ennyi erővel baseball is lehetne :) - legalább 10 perces, gondolom viccesnek szánt versengés kezdődik a különböző egyetemi rögbicsapatok felvonultatásával, akik mind a srácot akarják megszerezni játékosnak.
Aztán a végére jutott még egy drámai fordulat (visszatérés a gettóba) - ja, de mégsem, szerencsésen megúszta! Aminek persze örülök, nálam jobban senki nem szereti a happy end-eket, illetve semmit nem utálok jobban a végén elromló történeteknél (pl. Angyalok városa, de ez most nem ide tartozik :) ). De azt azért szeretem, ha egy film az elejétől fogva sejteti, hogy mit is akar. Itt meg fogalmam sem volt, annyira csapongó volt a hangulata. Persze azt is csak a végére tudtam meg, hogy ez egy valós, megtörtént sztori (igazi Amerikai Álom, csupa nagy betűkkel) - gondolom már csak ezért sem lehetett negatív oldalakat mutatni a családból, legalábbis nem tudok más elképzelni: ilyen tökéletes, tökéletesen JÓ család egyszerűen nincs! :)
Erről a filmről egyébként már az elején a "Precious" jutott eszembe - na az az igazi szerencsétlen fekete fiatal drámája! Ott aztán tényleg a levegő is fennakad a nézőnél, olyan szintű durva dolgok történnek. És ott valahogy a segítség is hihető formában történik. Mert az élet / világ bizony elcseszett dolog, akkor is, ha a legtöbb amerikai nehezen akarja ezt belátni.
Ami pedig Sandra Bullock-ot illeti, mondom, imádom, az Oscart se sajnálom tőle (ebből a díjból úgyis rég kiábrándultam már..), de ez inkább "életmű-díj" volt neki. Aki szerint csak habkönnyű csajszikat tud játszani, nézze meg a "Crash" ("Ütközések") c. filmben.

Én és a filmek

Kiskoromban a szüleim elkereszteltek "Tv-rabnak", mivel el sem lehetett üldözni a Tv elől. Próbálkoztak persze: bezárták a nappalit kulcsra - találtam hozzá pótkulcsot. Eldugták a távirányítót - rájöttem, hogy működik anélkül is. Egyszóval inkább maradtam fenn késő estig házit írni és tanulni, de a napi rajzfilm, aztán sorozat, aztán film adagomról nem voltam hajlandó lemondani.
Aztán jött a mozi. A kisvárosban, ahol felnőttem, akkoriban még működött egy saját, eredetileg is erre a célra épült mozi. Emlékszem, az előtér (ahol a pénztár is volt, kis kabinnal, és volt popcorn, üdítő, édesség), szóval az előtér tele volt ragasztva, tapétázva a régebbi filmek plakátaival. Imádtam nézegetni őket, amíg vártunk, hogy beengedjenek a nézőtérre. Olyan nagyszerű filmeket láttam ott, mint a "Jég veled" (Cool runnings, 1993), vagy az "Apám a hős" (My father the hero, 1994) Gerard Depardieu-vel, és a tini Katherine Heigl-lel. Egyszer külön, kézzel írt (mivel mással akkoriban?!?) levélben könyörögtem Anyukámnak, hogy engedjen el valamelyik filmre, valahol még meg is van a cetli! :) A Jodie Foster-es "Kapcsolat" (The Contact, 1997) nézésére emlékszem még ebben a moziban: a hátam mögött ülő srácok ki voltak akadva, mert valami Alien-szerű akció-horrorra készültek, nem önismereti lélekbúvárkodásra. :) Aztán ez a mozi sajnos bezárt... Én pedig járhattam Pestre moziba, de a varázs nem tört meg, sőt!
Imádom a filmeket, mert arra a másfél-két órára elfelejthetem a saját kis ügyes-bajos életemet. Megismerhetem a múltat, alternatív jelent, jövőt. Más országokat, sőt bolygókat. Olyan dolgokat élhetek át, amit a valóságban egyáltalán nem szeretnék (katasztrófák, ufó-támadás, pszichopata sorozatgyilkosok), vagy éppen ellenkezőleg, amire vágyom (tökéletes párkapcsolat, luxus életmód, kreatív, jól fizető állás, utazások). Néha egy nyomasztó mexikói film is csodásan felszabadító tud lenni: hála az égnek, hogy nem ilyen nyomorult az életem, hogy ezt nem kellett átélnem! A hollywoodi romantika pedig sokszor vigasztal: van remény, még bármi megtörténhet!
Moziba járni élmény: imádom a puha szőnyeget a talpam alatt, a kényelmes fotel-szerű székeket. A popcorn illatát, a filmajánlókat, a stáblistát a film végén. (Amit nem szeretek: tömegben mozizni, telefoncsörgést és dumálást a film alatt, és a nachos szagát, brrrr! Ja, és hogy min. fél óra késéssel kezdik a filmeket. És a béna Tv-reklámokat...) Szóval van bőven negatív hatás is, de akkor is imádom. :)
Nálam a feliratos filmek a nyerők, szinkronellenes vagyok (kivéve! :) a kiskoromban szinkronnal megszeretett filmeket, pl. Reszkessetek betörők, Ace Ventura, Büszkeség és Balítélet BBC-sorozat). Egyrészt még a "Tigris és sárkányt" is inkább eredeti nyelven nézem, holott nem tudok kínaiul - de azok a hangok, az a szöveg szerves része az eredeti filmnek. Ha viszont angolul, németül, spanyolul mozizok, élvezem, hogy többé-kevésbé értem is a szöveget. Egy tény: Tv-nézéssel szereztem a tökéletes német szövegértésemet! Milyen jó lenne, ha normális angol csatornák is lennének az itthoni hálózatban.. Vagy spanyolok..
Szóóóóóval, filmek és kapcsolódó vélemény, érzések, sztorik: COMING SOON! :)